Je ne regrette rien!
Posted 1 year ago

Búcsú

Elérkezettnek látom az időt arra, hogy végre befejezzem a blogomat. Úgy terveztem, hogy a projektbemutató után osztom meg, de ha egyszer már ma megírtam…

Túl vagyok egy csodálatos nyáron, sőt életem egyik legjobb nyara volt a 2012-es. Minden visszatért a rendes kerékvágásba, én pedig újra a megszokott életem élem.

A családom, és a barátaim szempontjából nem éreztem semmi változást, miután hazajöttem, mintha soha el se mentem volna. Mikor hazajöttem az első dolgom a mesélés mellett változatlanul az volt, hogy azt hallottam anyától: „Dóra takarítsd el a cuccaid!”-én pedig repültem is takarítani… :)

A BKV-s jegyeladó nénivel az érkezésem utáni első nap összerúgtam a port, mert nem hallotta, hogy mit kértem, pedig szerintem rendesen kértem a bérletet, aztán meg érthetetlenül beszélt és én voltam a hibás. De jó végre itthon lenni…! Eleinte mindenkinek szidtam az országot, hogy milyen lehangoló újra itt, értik minden szavam, az itthoni emberek sokkal kevésbé szimpatikusak, mint a franciák. Hogy Nancy mennyivel szebb volt Budapestnél, és hogy mennyivel szebb emberek éltek ott. Ám miután végigutaztam a Margit hídon, rájöttem, hogy Budapest igenis gyönyörű, s elfojtottam egy mosolyt magamban, hogy milyen bolond is vagyok, hiszen most az a bajom, hogy mindenki megért, mikor Franciaországban épp az volt a gondom, hogy senki nem értett, s akkor az volt a nyavalygás tárgya.

218 poszt. Ezzel együtt 219 darab poszt, képekkel olvasható a blogomon, mely egy fél év termése.

Nagyon jó volt blogot írni, megosztani az örömömet, bánatomat, tapasztalataimat, élményeimet, ezen az oldalon. Ha úgy vesszük, akkor a blogom és a projektem, amit a fél év alatt kezdtem el írni, összekapcsolódik, és mindkettő része a másiknak, még ha a projektem értékeléséhez nem is tartozik hozzá a blogom. Szorgalmasan írogattam a történéseket, és ennek a segítségével tudtam később feleleveníteni az ott történteket, amelyek egy része már kissé megkopott az emlékezetemben, és a projektemhez (amit a franciákról, életükről írtam) kellettek.

Utólag már elég meglepő és mulatságosnak tűnik ez az egész blog, mert a bejegyzések nagy része arról szól, hogy jaj, szegény Dórának már megint milyen sanyarú a sorsa itt a gyönyörű Nancyban, ő viszont ahelyett, hogy tenne valamit azért, hogy ez megváltozzon, inkább nem csinál semmit. Nancy nagy részét nem láttam, pedig időm az bőven volt, viszont egyrészről lusta voltam, másrészről az én tájékozódási képességeimmel soha nem értem volna haza. Pedig nagy móka lett volna felfedezni az addig nem látott helyeket. Az óvárost is csak az utolsó hetekben találtam meg, s jaj, mit hagytam volna ki azzal, ha nem veszem rá magamat egy kis felfedezőútra!

Jó volt cserediáknak lenni, jó volt Franciaországban élni, jó volt franciának lenni. Jó volt új embereket megismerni, még ha közülük csak egy az (és az sem francia), akivel egy életre szóló barátságot kötöttem.

Két héttel ezelőtt a buszmegállóban állva tört rám az az érzés, hogy Te jó ég, én mit keresek itt? Hiányzik Nancy, és a francia emberek is! Furcsa volt nem a Jacques Callot fénytelen, sötét folyosóin olvasni a Twist Olivért a telefonomból, nem hallani és látni az ottani osztálytársaimat, Kristyt, Sherleyt, Lisat, a „pitié” fiút és Laetitát, Mme Eliast, és enni a finomabbnál-finomabb iskolai ebédeket. Hiányzik az idióta fogadócsaládom, akikkel sokat jártam moziba és vidékre, sokat értetlenkedtünk egymás szokásain és beszédén (ők angol, én francia), akik lekapcsolták a netemet, és hittek a bolond kapcsolattartónak, aki hazugságokat beszélt, s akit nem mellesleg kirúgtak az állásából. Nem véletlen… a sok cserediák nem csak úgy kitalálta ezeket a történeteket, hogy megkeserítse ennek a nőnek az életét. Hiányoznak az állatok, az én kedvenc Fifi cicám, a kis rózsaszín nyelvével, de még a csúnya prüszkölős vörös „Szépéer” is. Hiányoznak a pompás cseresznyefák, a patinás kávézók, a Place Stan’, sőt még a szomorkás ábrándozások is a villamos ablakán kinézve, az az öröm, amikor Párizsban megláttam a barátaimat és az a szomorúság, amivel elbúcsúztam tőlük. Hiányzik a Mekdo, a Paul és az óriás macaron, a magányos városi séták és a felejthetetlen folyóparton ücsörgés, na meg az a francia fiú, akit csak egyszer láttam a villamoson ülve, de egész életemre megjegyeztem a mosolyát.

Ha tehetném, én végigcsinálnám mégegyszer ezt a fél évet, s nem érdekelne, hogy egyedül lennék, csak a város és az emberek szépségének élnék, és nem utolsó sorban tanulnám, tanulnám, tanulnám a franciát.

Most viszont itt vagyok, és örülök annak, hogy végre azokkal lehetek, akik a mindent jelentik nekem, és akik lehetővé tették ezt a felejthetetlen fél évet 2012. január 7 és június 31-e között, Nancyban.

Posted 1 year ago

Még ezer éve ígértem, hogy feltöltöm az osztályfotónkat. Voilá! Az a nagyon mosolygós néni pedig nem más, mint a félelmetes Mme Elias, a franciatanárnő, ha valaki még emlékszik a róla szóló bejegyzésekre, tudja kiről/miről van szó. :)

Posted 1 year ago
Coming soon…:)

Coming soon…:)

Posted 1 year ago

Ezt a számot hallgatva mentem ki Nancy-ba, ezzel jöttem haza. Holnap megírom az utolsó bejegyzéseimet és lezárom a blogot. Donc au revoir la Nancy! :(

Posted 1 year ago

A fiúkkal. :)

Posted 1 year ago

Á la maison.

:D

Posted 1 year ago

Búcsúszivárvány. Egyébként teljes csak nem fér bele a telefon kamerájába!

Posted 1 year ago

Innen-> ide: Au revoir la France! <3 :) (Egyébként isteni volt a torta! :D)

Posted 1 year ago

174

Kevesebb, mint egy óra és elbúcsúzom a fogadócsaládomtól. Már akik akkor éppen itthon lesznek a családból. A szülők már reggel elmenekültek valahová, a fiúk meg össze-vissza itt is vannak, meg nem is. A gyomromban már megint az az érzés van, mint amikor egy ismeretlen helyre kell mennem. Furcsa, pedig csak haza fogok menni, de izgulok. Majd ha hazaértem lezárom a blogomat, és írok egy összefoglalót, ami vagy nagyon rövid, vagy nagyon hosszú lesz. :D 

Addig is szeretném megköszönni mindenkinek, aki végigkövette az itt töltött időmet a blog által, vagy üzenetben. Minden egyes hozzászólás vagy lájk (ez csak nekem tűnik irtó bénának leírva? :D), hihetetlenül jól esett. Köszönöm szépen a sok támogatást! Ezek tartották bennem a lelket, amikor a kapcsolattartóm kikészített vagy épp szörnyen magányosnak éreztem magam. És persze köszönöm a családomnak, akik lehetővé tették, hogy itt lehessek. <3 A sok nehézség ellenére is, életem első és utolsó esélye volt arra, hogy végtelenül szabad lehessek, és magam dönthessem el, hogy hogy osztom be az időmet hasznosan, anélkül, hogy bárki is beleszólna és sürgetne. Soha többé nem lesz ilyen lehetőségem. Tényleg köszönöm, köszönöm, köszönöm! :)

(Ha Oscar-díjat vagy bármi egyéb díjat fogok kapni ki tudja miért, tuti, hogy nem én fogom megírni a köszönőbeszédet. Az okokat lásd eggyel feljebb.:)

Posted 1 year ago

Pokémon

Vacsoránál megkérdezte a kisebbik tesóm, hogy ismerem-e Sacha-t. Mondom nem, az ki? Válasz: Hát a Pokémonok legnagyobb mestere! Tehát franciául Sacha-nak hívják Ash-t. :D Hasznos infók!